ANTIGONÉ ES A
GÖRÖG SZINHÁZ
Görög színház
Ie. V.században a dráma lett a görög irodalom vezető
műneme. Kialakulása a vallásos szertartásokhoz kapcsolódik, elsősorban
Dionüszosz ünnepeihez. A görög színházban érvényesül a természet kapcsolata,
annak ellenére, hogy megtartották a művészi formák hangsúlyozását. Színházaikat
meredek dombon építették fel, ahonnan szép kilátás nyílt. Középen kerek emelvény
állt, az orkhésztra, melyen eredetileg egy oltár emelkedett, itt foglalt
később helyet a kar (kórus). A színészek és a kar eredetileg egy szinten
helyezkedtek el, a nézők pedig letelepedtek a földre. A cselekmény a szabad ég
alatt játszódott. A néző és a színház határát a lapos poroszkénion
jelentette, a színpad. A görög színház formái az i. e. 5. század elején
alakultak ki. Az ókori görög színház félköríves, lépcsős nézőtérből (cavea), kör
alaprajzú játéktérből (orchestra) és alacsony raktárból (szkéne) áll. Utóbbi a
nézőtérrel szemben létesült, homlokzatára az előadás díszleteit rögzítették. A
lépcsős görög színház elhelyezésére
A színházi előadások reggel kezdődtek természetes világítás mellett. Belépődíjat kellett fizetni. A vélemény kinyilvánítása a nézőtéren az előadás közben történt. A színészek álarcot hordtak, így a női szereplőket is férfiak alakították. A színházaknak kitűnő akusztikájuk volt. A színházi előadás összetett látványosságot nyújtott. Ének, tánc, zenekíséret, díszlet együttesen jelent meg a nézők előtt.
A görög színház egyik bámulatos tulajdonsága a tökéletes akusztika megvalósítása volt. A színpadról érkező hang a legfelső sorokban is jól hallható volt.
Egyes feltevések szerint azért a legkorábbi színielőadásokon is használtak valamilyen rögtönzött hátteret, ami többnyire vászonból készülhetett. Ezt hívták eredetileg szkénének, ami magyarul sátort jelent. A kezdetleges hátterek általában palota- vagy templomhomlokzatot ábrázoltak, középen nagy ajtóval. Többek feltevése szerint ettől az ajtótól jobbra-balra szintén használtak járásokat. A hátterek ábrázolhattak még: sátort, sziklát, barlangot is jelzésszerűen. Előfüggönyt a térszínház jellegű elrendezés miatt értelemszerűen nem használtak, a díszletváltozás is nyílt színen történt. A színpadi gépek közül kétségtelenül bevetették a darut (deus ex machina), ennek karjára szerlték a színész kocsiját, időnként magát a színészt is. Fellelhető volt még kezdetleges formában a forgószínpad is, ami a látvány dramaturgiájában igen nagy szerepet játszhatott.Az antik görög színház szakemberei a zajkeltésben sem vallottak szégyent. Azt, hogy a később bronteion néven ismertté vált mennydörgésgéppel dolgoztak-e, nem tudjuk. Végül, de nem utolsó sorban a színpad fontos kellékei voltak a bábuk is.
Szophoklész: Antigoné
Szophoklész Antigoné című drámája a thébai mondakörre építkezik. A drámában a bonyodalom kezdete, hogy Antigoné eltemeti testvérét, Polükeinészt, mert a holt lélek csak így juthat a túlvilágra. Ezzel azonban konfliktust robbant ki Kreónnal, aki megtiltotta az eltemetését, mert lázadónak tartotta. Kreón törvényei a hatalmat képviselik, amely gyakran szemben áll az erkölcsi törvényekkel. A konfliktus így az isteni és emberi törvények, az örök, íratlan erkölcsi törvények és a változó írott törvények szembenállásából adódik.
A kardalok (sztaszimon) mindig kapcsolódnak az előtte álló epeiszodionhoz (kardalok közti párbeszédes rész). A kardalok mindig általánosítva fogalmazzák meg a konfliktusokat. A drámának a kar fontos szereplője, tehát nem a függöny szerepét tölti be, de konkrét szerepét nem lehet meghatározni. Antigoné már a prologosz előtt (a kar bevonuló éneke) megjelenik, keményen megmondja a véleményét Iszménének. Jellembeli különbségeik azonnal megmutatkoznak. Míg Iszméné a gyenge, szerencsétlen, hitvány, addig Antigoné a bátor, vakmerő, elszánt. Ő lobbanékony, heves, elutasító, kemény, jobban szereti Iszménét. Iszméné kevésbé szereti testvérét, de ragaszkodik hozzá, nem hisz a választás lehetőségében, engedelmes, aggódó, és nagyon fél.
Antigoné a 2. epeiszodionban jelenik meg ismét, balgának nevezi Kreónt. A nyugalmat Antigoné bontja meg, a bonyodalom kezdete, mikor az őr elővezeti őt. Ekkor következik Kreón és Antigoné összecsapása, erkölcs és hatalom összecsapása. Kreón dönt: a saját törvényeit tekinti fontosabbnak, a haza érdekében cselekszik, rendet akar teremteni az országában, de főleg a gőg, a férfiúi hiúság vezeti. Halálra ítéli Antigonét. Antigonén a félelem egyértelmű jele látszik, de nem kér kegyelmet, szembeszáll a halállal, de kiszolgáltatott, sajnálatra méltó. Siratja elmaradt esküvőjét („Ó, síri boltom, nász-szobám”). Fáj neki elhagyni az életet, de az isteni törvényeket előbbre valónak tartja. Ez felemeli Antigonét. Haimón menyasszonya mellett áll ki, de nem meri vállalni, mert tiszteli apját, de beszéde végére elveszti tiszteletét. Teiresziász jóslata erőteljes fordulópont a drámában, a válság kezdete. Haimón halálának egyértelmű jóslata, és a döntéshelyzet élességének felmutatásának hatására Kreón belátja, hogy döntésén változtatni kell. Először bizonytalanság lesz úrrá rajta („megzavarja lelkemet”, „engedni oly nehéz”, „engedjek abban is?”, „mit kell hát tennem?”), majd arra hajlik, hogy megbocsásson Antigonénak. Magatartása megváltozik, Teiresziász előtt konok, megingathatatlan, tévedhetetlen volt, majd utána belátta tévedését és engedékennyé vált.
A kar nyíltan Antigoné mellé áll. A „végzet ellen harcba szállni képtelen”, megpróbálja rendbe hozni, amit elrontott, de későn próbálkozik, a katasztrófa elháríthatatlan. Csak késlelteti a műben a bekövetkeztét (retardáció). Antigoné meghal, mire Haimón öngyilkosságot követ el, ennek tudtára pedig anyja, Eurüdiké is meghal. A katasztrófa bekövetkezik, nem csak Antigoné veszett el, hanem még két családtag. Kreón összeomlással fizet tettéért, aminél talán a halál is kisebb büntetés lett volna.
A mű végén a kar második éneke az ember két oldalát, a csodálatosat és az elborzasztót fogalmazza meg. Az ember nagyszerűsége, hogy legyőzi a természetet: földet művel, halászik, vadászik, illetve társadalmi lény: gondolkodik, beszél, törvényeket hoz, városokat igazgat. Az emberi létezés egyetlen korlátja a halál. Az ember önálló, és a tudás szabaddá teszi őt. Azonban a tudás önmagában nem érték, kétélű, jóra és rosszra is használható, lehet értékhordozó és értékhiányos is. A tudás felelősséggel jár, az ember előtt ott a választás lehetősége. A kar elutasítja a tudás rosszra való felhasználását, és a jó mellett foglal állást. Antigonét egy pillanatra elmarasztalja (túl keményszavú), de végül az ő oldalára áll.
Az Antigoné jellegzetesen tükrözi a görög tragédia néhány főbb vonásait: az események színhelye egyetlen tér, amit látni lehet, az Thébában történik a királyi palota előtt. Az egyre feszültebb konfliktus itt szenvedélyes viták, szócsaták formájában nyilvánul meg. A valóságos tettek, a tettleges összeütközések máshol, nem a színpadon zajlanak le. Ezekről az őr illetve a hírnökök elbeszéléséből értesülünk. A tragédia időtartama csupán néhány óra, a cselekmény csak egyetlen eseményre szűkül. Az egyes kardalok nemcsak elválasztják, hanem össze is kapcsolják az egymásután következő jeleneteket. Szemmel látható és füllel hallható különbség van a kardalok és a párbeszédes jelenetek között.
Szophoklész Antigonéja az európai dráma egy sajátos típusát képviseli. Ez a tragédia egyetlen konfliktus köré épül: két egymás ellen feszülő akarat összeütközését ábrázolja. A főszereplő olyan erkölcsi elveket képvisel, amelyeknek igazságát az adott korban mindenki elismeri, senki nem vonja kétségbe. Drámai helyzet akkor keletkezik, amikor az ellenfél megakadályozza a főszereplő által képviselt elvek érvényesülését. A szemben álló akarat egymás elleni tett sorozata a drámai harc.
A főszereplő - egyéni sorsától függetlenül - általában eléri, amit akar: az ellenfél által létrehozott helyzet megszűnik, ezáltal helyreáll az erkölcsi világrend.
A drámai küzdelemben a különböző szereplők, jellemek egymástól eltérő módon viselkednek. A drámai cselekmény arra kényszeríti a nézőt, hogy válasszon a színpadon felkínált magatartásformák lehetőségei közül. Az író szinte sugalmazza a néző számára helyes döntést azáltal, hogy az egyik szereplőt vagy a szereplők egyik csoportját vonzóbbnak vagy rokonszenvesebbnek rajzolja meg, a másik szereplőt ill. csoportot taszítóbbnak, megvetendőbbnek tünteti fel. Az ilyen írói állásfoglalás egyértelmű, azonban nem menti fel a nézőt a döntés felelőssége alól.